Ezek a politikai foglyok szenvedtek a legtöbbet, hiszen a kemény, sorvasztó fizikai munka és az őrök brutalitása mellett még a köztörvényesek is terrorizálták őket. A történészek a GULAG-ra bebörtönzöttek teljes számát mintegy 20 millióra teszik,. Közülük legalább 2 millió nem élte túl a fogságot. A szovjet GULÁG rendszer áldozatai nem csak a Szovjetunió népei közül kerültek ki – voltak közöttük csehek, szlovákok, lengyelek, magyarok, franciák, amerikaiak és mások is.

A táborok kiterjedt rendszerek a Szovjetunió egész területét átfogta. Több mint 500 lágerkörzetről volt szó, amelyekben több száz vagy akár több ezer tábor is lehetett A legnagyobb becslés a táborok számát illetően 30 ezer. A foglyok munkaerejét fakitermelésen, bányákban, és a nagy szocialista építkezéseken (pl. a Fehér-tengeri csatorna-, duzzasztók-, utak- és vasutak építésén) hasznosították. Sztálin halála után, 1953-tól a foglyok száma jelentősen csökkenni kezdett. Végül a GULAG-ot hivatalosan 1960-ban oszlatták fel. Ettől függetlenül bizonyos számú kényszermunka-telep fennmaradt, ahol politikai foglyokat tartottak fogva, jóllehet, már nem annyira botrányos körülmények között, mint Sztálin idejében.

A GULAG kronológiája

1917

Az oroszországi bolsevik puccs egy új típusú foglyot termel ki: az “osztályellenséget” – ez egy olyan bélyeg, amely lényegében bárkire vonatkozhat.

1918

Trockij és Lenin ötlete alapján koncentrációs táborokat állítanak fel az osztályellenség számára, ahol az elítéltek fizikai munkát fognak végezni. Azokat a hadifogolytáborokat használták erre a célra, amelyből a breszt-litovszki béke után hazaküldték a hadifoglyokat. A politikai rendőrség, vagyis a Cseka (az NKVD és a KGB elődje) felügyeli a táborokat.

1919

Az Össz-Oroszországi Központi Végrehajtó Bizottság dekrétumot bocsát ki a kényszermunka-táborok létrehozásáról, amely 1919. április 15-én lép hatályba.

1920

Felállítják az első tábort, amely később mintaként szolgál. A Fehér-tengerben fekvő Szolovecki-szigeteken, egy korábbi ortodox kolostort hasznosítanak erre a célra. Az első foglyok a bolsevikok ellenségei közül kerülnek ki (többnyire baloldali anti-bolsevik pártok tagjai, értelmiségiek, illetve a fehér erők tagjai).

1923

A Szolovecki-szigetek lesz a lágerek központja Észak-Oroszországban, a neve: “Különleges fontosságú északi táborok” (SZLON). Ekkoriban ez volt az egyetlen láger-komplexum, amelyet a GPU, a politikai rendőrség irányított.

1929

Sztálin bejelenti az ötéves tervet, amely a gyors iparosítás programját jelenti. A Politbüró döntést hoz, amelynek értelmében egységesítik a lágerek rendszerét, amely az eddigi kettős – köztörvényes és politikai - börtönhálózat helyére fog lépni. A lágerek igazgatásával a politikai rendőrséget bízzák meg.

1931/2

Lágerek “szigetvilága” jelenik meg a nagy szocialista építkezések színhelyén, a Fehér-tengert a Balti-tengerrel összekötő csatorna mentén, a Kolyma-medence aranybányáinál, és a Bajkál-Amúr vasútvonal építkezésén.

1934

Létrejön a Lágerek Főigazgatósága (Glavnoje upravlenyije lagerej, GULAG – elődje, az ULAG, vagyis az Igazgatóság már 1930-ban létezett), A Szovjetunió Belügyi Népbiztossága felügyeli, és gyakorlatilag ez a népbiztosság veszi át az összes szovjet börtön irányítását. A GULAG fokozatosan valamennyi szovjet börtön és láger gyűjtőfogalmává válik.

1936/8

A sztálini Nagy Terror időszaka. A kommunista part legfelső soraitól kezdve, a hadseregen és a közigazgatáson keresztül egészen a GULAG adminisztrációjáig, a tisztogatások mindenkit érintenek. Sok embert végeznek ki, a többieket pedig a lágerekbe küldik, azonban a lágerek nincsenek felkészülve ekkora embertömeg fogadására. A halálozási arány a foglyok között a háromszorosára emelkedik.

1939/40

A második világháború elején elhurcoltak újabb tömege áramlik a lágerekbe, főleg a Szovjetunió által újonnan megszállt területekről (Kelet-Lengyelország, a balti államok, Besszarábia). Ezzel párhuzamosan egyes “kategóriákat” kiengednek hogy a Vörös Hadsereg igényeit kielégítsék.

1945

Egy újabb letartóztatási hullám indul a Vörös Hadsereg soraiban és a korábbi német hadifoglyok-, illetve a nemzeti kisebbségek között, beleértve a szovjet zsidóságot is.

1948/9

Sztálin újabb, megalománias építkezéseket indít el. Ilyen a Volga-Don csatorna, számos új erőmű és duzzasztógát, és közlekedési projekt. Köztük van a Halál Útja és a Szahalin szigetére vezető vasúti alagút is – mind a kettőt azonnal leállítják Sztálin halála után.

1953

Sztálin meghal. Lavrentyij Berija rövid időre átveszi a hatalmat, és amnesztiát hirdet, ez főleg a kisebb köztörvényes bűnöket elkövetőkre vonatkozik, de teljesen kimaradnak belőle a politikai foglyok.

1954

Nyikita Hruscsov alatt megindul a tömeges szabadonbocsátás és csaknem négy millió politikai fogoly ügyét vizsgálják felül. Megkezdődik a hruscsovi olvadás.

1957

A hruscsovi reformok részeként megszüntetik a GULAG-rendszert. Számos kényszermunkatábort bezárnak. A szovjet gazdaságban ettől kezdve nem játszik jelentős szerepet a foglyok kényszermunkája.

1960

A politikai foglyok nem tűntek el, de a számuk jelentősen csökkent. Főként az olyanokat küldik börtönbe, akik a rendszerrel szemben jelentős ellenállást tanúsítanak. Őket többnyire a Mordovia és Perm körzetében levő lágerekbe küldik. Még ekkoriban is szörnyű körülmények között töltik a büntetésüket (éhség, betegség, erőszak tizedeli őket), de a lágerekben már nem olyan magas a halálozási arány, mint Sztálin idején. Számos másként gondolkodót küldenek kényszergyógykezelésre, pszichiátriai büntető létesítményekbe, ahol brutális “gyógykezelésnek” vetik alá őket.