Az első időszak: 1937-1938

A GULAG első lengyel foglyai azok közül kerültek ki, akik a Szovjetunió állampolgárai voltak. Az 1921-ben meghúzott határ szovjet oldalán 1,5 millió lengyel maradt, túlnyomó többségük azoknak a leszármazottai közül került ki, akik a lengyel állam polgárai voltak még az 1772-es felosztás előtt. A felosztás előtti Lengyelország határai ugyanis jóval keletebbre húzódtak, mint az első világháború után újjászülető lengyel államé.

Azok közül a lengyelek közül, akik ekkor a Szovjetunió állampolgárai lettek, nagyon sokat hurcoltak el a kényszermunkatáborokba. A legnagyobb arányban erre 1937-38 során került sor, amikor az NKVD végrehajtotta a “lengyel akciókat”. Ez az első és a legnagyobb ilyen típusú művelet volt a Szovjetunióban. Ez az akció a Nagy Terror néven közismert politikai tisztogatási kampány része volt. 1937-38 során 29 ezer lengyelt hurcoltak el a GULAG kényszermunkatáboraiba.

A második időszak: 1939-1944

Az 1939-1944 közötti időszakban lengyelek-, és különböző más nemzetiségű lengyel állampolgárok elhurcolásának egy új szakasza zajlott le. Ez annak az egyenes következménye volt, hogy a Szovjetunió 1939. szeptember 17-én megkezdte Lengyelország megszállását. Az elhurcolások Kelet-Lengyelország (Nyugat-Ukrajna, Nyugat-Belarusz) népét érintették, tehát azt a területet, amely a szovjetek megszállása alatt volt, a náci-szovjet háború kitöréséig, 1941. július 22-ig. A lengyel állam összeomlása után 150 ezer ember került szovjet fogságba vagy letartóztatásba. A letartóztatások rögtön abban a pillanatban megindultak, amikor az NKVD lengyel földre tette a lábát. A letartóztatottak köre számos csoportra osztható. Először is, ott voltak azok, akik valamilyen kiemelt szerepet játszottak a háború előtti Lengyelországban – politikusok, a helyi közigatás irányítói, gazdasági vezetők. Másodszor az NKVD letartóztatta a hadsereg és a rendőrség tisztjeit, azokat, akik még nem kerültek fogsága. A letartóztatottak köre kiterjedt az ellenállási mozgalom tagjaira; a jól ismert közéleti személyiségekre; olyanokra, akik befolyással bírtak a környezetükre; a lengyel titkosszolgálat és a rendőrség ügynökeire; és végül azokra, akik szovjetellenes érzéseikről voltak ismertek vagy akikről ezt egyszerűen feltételezni lehetett. Nagyjából 40 ezret közülük elítéltek és utána küldtek kényszermunkatáborba. Ez azt bizonyítja, hogy a GULAG-ítéletek inkább a represszió egy válfajának tekinthetőek, mint valamifajta adminisztratív büntetésnek, ahogyan ez a deportálás összefüggésében felmerült. A legtöbb lengyel állampolgárt ekkoriban Vorkuta, Pecsora és Komiföld (Uhta) lágereibe küldték. Néhány ezer lengyel állampolgárt ezen felül a kolymai lágerekbe küldtek, néhány százan pedig a Szovjetunió más lágerkörzeteiben raboskodtak. A bebörtönzöttek közül ezrek vesztették életüket 1939 és 1944 között.

A náci-szovjet háború kitörése arra ösztönözte a lengyel és a szovjet kormányokat, hogy újra felvegyék a diplomáciai kapcsolatokat, amely 1941. július 30-án meg is történt. Ennek folyományaként augusztus 12-én a szovjetek amnesztiát hirdettek. Ez lehetőséget teremtett a lengyel állampolgárok számára, hogy elhagyják a lágereket. Nagyjából 30 ezren nyerték vissza a szabadságukat. Ezek az emberek 1942-ben hagyták el a Szovjetuniót, a Władysław Anders tábornok szervezte lengyel hadsereggel együtt. Azonban nem mindenki nyerte vissza a szabadságát – kb. 10 ezer lengyel állampolgár maradt a lágerek azután is, hogy az amnesztiára sor került.

A harmadik időszak: 1944-1947

A harmadik időszak, amikor lengyeleket és lengyel állampolgárokat hurcoltak el a szovjet kényszermunkatáborokba, 1944-ben kezdődött, amikor a Vörös Hadsereg Lengyelország háború előtti területére lépett újra. Hogy tisztán láthassuk a szovjet-lengyel viszony bonyolultságát ebben az időszakban, hangsúlyozni kell, hogy 1943 áprilisában a szovjetek megszakították a diplomáciai kapcsolatokat a lengyel kormánnyal. Amikor a náci csapatok felfedezték a lengyel tisztek tömegsírját Katyń-ban, a lengyel kormány a Nemzetközi Vöröskereszt vizsgálatát szorgalmazta, hogy a sírokat megvizsgálva ők állapítsák meg, hogy ki gyilkolta meg a tiszteket. Sztálin viszont ezt a lépést a lengyelek és a németek együttműködés bizonyítékának nyilvánította, és ennek örve alatt megszakította a diplomáciai kapcsolatokat a lengyel kormánnyal.

Ennek ellenére az emigráns lengyel kormány és a földalatti állam vezetői azt feltételezték, hogy az együttműködés az 1944 januárja óta lengyel területen tevékenykedő Vörös Hadsereggel lehetséges. Az igazság az volt, hogy tévedtek, és hamar kiderült, hogy a szovjetek a lengyel földalatti államot és annak fegyveres erőit ellenségként kezelik. Ebből a felfogásból következett, hogy 1944-ben egy új repressziós periódus indult a lengyelek ellen. Az elhurcolások annak a tervnek a részét képezték, amely Lengyelország alávetését célozta. A következő néhány évben 15 ezer lengyelt hurcoltak el a kényszermunka-táborokba.

Akiket 1944-től kezdve tartóztattak le, azok főleg az olyan földalatti fegyveres és politikai szervezetek tagjai voltak, mint a Honi Hadsereg, a Nemzeti Fegyveres Erők és később a Szabadság és Szuverenitás. Ebben az időszakban a letartóztatottak az NKVD hadifogolytáboraiba, illetve a szűrőtáborokba kerültek. Ezekben a körülmények nagyjából ugyanolyanok voltak, mint a GULAG táboraiban. Az egyetlen különbség a GULAG-hoz képest ezekben az NKVD táborokban az volt, hogy nem voltak köztörvényesek. A fogság a lengyel állampolgárok számára ezekben a táborok néhány hónapos időtartamtól néhány évig is terjedhetett. Legtöbbjük ellen nem született bírói ítélet, mivel igazság szerint nem lehetett egyetlen paragrafust sem rájuk húzni. A legtöbb lengyel állampolgárt ebben az időszakban Borowicze (6000 fő) és Sztalinogorszk (6300 fő) lágerekben tartották fogva.
 Összesen az évek folyamán legalább 84 ezer lengyel és lengyel állampolgár került a szovjet kényszermunka-táboroka. Ők a szovjet elnyomás és a szovjet birodalmi törekvések ártatlan áldozatai voltak. Sokan a lágerekben vesztették életüket. A szovjet dokumentumokhoz való hozzáférés hiánya miatt azonban lehetetlen azonosítani őket és a pontos számukat megadni.

Marek Hańderek, Instytut Pamieci Narodowej (IPN)